A napokban hallottam egy érdekes magyarázatot arra, hogy miért keverik össze, a nagyon művelt nyugaton Budapestet Bukaresttel. Lehet, semmi valóságalapja nincs, de lehet, hogy igaz szóról-szóra. És ez a legnagyobb baj, az ilyen városi legendákkal. annyira valóságszerűek, hogy szinte már fáj.
Az történt ugyanis, hogy egy magyar származású csillag tűnt föl Hollywood egén. Pontosabban ott volt már egy ideje, csak senki sem tudta. De az 1930-as év nagy áttörést hozott életében. Ekkor mutatták be ugyanis, minden vámpírfilm anyját a Drakulát. Főszerepben Lugosi Bélával (született: Blaskó Béla Ferenc Dezső!). Az emberek özönlöttek a mozikba, szájtátva, néha szemlesütve, a hölgyek sikongatva, de mindenki csodálkozva nézte az új stílusú filmet. Egy csapásra fölkerült a ködös kelet egy városa a térképre. Ez pedig nem volt más, mint Bukarest. Az emberek a filmről beszéltek az utcán, a bárokban, a fodrásznál, otthon vacsora közben az asztalnál, szóval mindenhol. Így vált Románia fővárosa ismertté, népszerűvé.
Az akkori magyar vezetés, persze, ezt nem hagyhatta szó nélkül. Magyar színész, aki nem Magyarországnak hoz ismertséget és elismerést? Na nem. Ezt nem lehet hagyni. Az akkori vezetés, bár eleve gyűlölte a mocsok kapitalistákat, a pénzükkel azért nem voltak ennyire elutasítóak. Ezért reklámhadjáratba kezdtek, hogy Budapestet is megismertessék a nagyvilággal. De volt egy apró bibi. Senki sem ismerte a fővárosunkat, sokan az országot sem tudták hova tenni, ezért a szépen összeállított, képekkel gazdagon illusztrált, hasznos információkat tartalmazó útikönyvet a kutya sem vásárolta. Kétségbeesés, pánik, fejvakarás!
Ekkor, gondolom én, Bélánk (nem a Lugosi) fölvázolta az átverések legnagyobbikát, minden svindli öreganyját! Adjunk ki Bukarest néven Budapestről szóló úti füzetet! Hejj! A logika és csavaros észjárás ismét győzött! És siker, öröm és bódottág! Vették a füzetet az információra éhes amerikaiak, angolok, franciák, spanyolok és ki tudja még mennyi nemzet gyermekei. Jöttek is szép számban hozzánk, bár Bukarestnek mondták, senki sem haragudott rájuk.
Ezen történetnek valóságalapját leellenőrizni szinte lehetetlen. Nem hiszem, hogy a Tanácsköztársaság idejéről maradt írásos emlékeket szabadon böngészhetném. S lehet, ha tehetném, sem böngészném. Elkönyveltem magamban, hogy az amcsik hülyék, (tisztelet a kivételnek) és nem veszik észre azt a néhány betűnyi különbséget. Bár lehet, hogy ez az egész story az ő védelmükben született, bizonyítván, hogy csak magunknak köszönhetjük az egészet. Nem tudom. Mindenki döntse el magában.