Ülök a buszon, mélázva és arra gondolok, hogy milyen jó lehet az autómnak a garázsban, szárazon és melegben. Sokkal jobb mint a busznak, vagy a többi autónak, ami most közlekedik az utakon.

Pedig ő is "csak" egy használati tárgy. Egy eszköz, amely eljuttat A pontból B-be. Igaz kényelmesen, nem büdösen, gyorsan és meghagyva nekem a döntés szabadságát, a szabad útvonalválasztást vagy az indulási idő és az útitársak megválasztását. Ja és nem ciki! Nem úgy, mint buszozni vagy vonatozni (esetleg metrózni, villamosozni, hévezni, esetleg tetszőleges sorrendben szabadon variálva).

Pedig az autó drága ribanc. Ha nem mozdul meg, akkor is alattomosan, előre eltervezett szándékkal emészti a pénztárcánkat. Ha pedig halad, kopik a költségek pedig akár a csillagos eget is ostromolhatják. Mi pedig egy kézlegyintéssel intézzük el, hogy volt ugye a teljesítményadó, a kötelező, a benzinköltség, a gumik, az olaj szűrőkkel és még milliónyi kötelező költség, ami egy autótulajdonos számára természetes, mert van. Aztán még úri szeszélyből hozzádobhatunk még néhány tízest, mert futja spoilerre, alukerékre meg hangcuccra. Mosolyogva használjuk, kidülledt mellel dicsekszünk vele. Ő pedig teszi a dolgát: szedi el a pénzünk. Néha ezért trepniig rúgjuk a gázpedált, élvezzük, hogy fütyül a turbó, ég a gumi és leszarjuk a buszosokat.

Én pedig ülök a buszon és azon mélázok, hogy az ő élete lehetne az enyém is, hisz nekem is van autóm. Aztán körbenézek a buszon és arra gondolok, hogy az itt utazó ötven ember közül még mennyinek lehet és vajon mennyien gondolnak valami hasonló dologra, hogy holnap inkább kocsival kéne jönni, mert...  Aztán eszembe jut, hogy 15 kilométert teszek meg nem egész 250 forintból, ami kevesebb, mint egy liter benzin ára.  Egy picit megnyugszom.  De megfogadom, hogy a hét végén autózni fogok.